PAKS-PRESS – Sokáig hittem, hogy egy alig ötéves kislánnyal nehéz dolgom lesz beszélni, mert mit is mondhatna nekem, koránál fogva a beszéd kevés, az élmény még nem idézhető tartósan és részletesen, bár jóllehet nem vagyok számára teljesen ismeretlen, sok edzésen találkoztunk már, de ez most nem ugyanaz.
Nina, az utóbbi idők hazai és nemzetközi táncversenyek, korosztályának az utóbbi egy évben – amióta színpadra volt képes állni tanult programmal – az egyik legtöbbet elismert gyermeke. Ezért gondoltam: meglátogatom, mert sem az edzésen, sem a versenyen: beszélgetni még csak egy kicsit sem lehet.
A gyermekszobában egy kis asztalon van már a gyűjtemény, kupák vagy aranyserlegek, az első helyezésekért és különdíjakért, és már tucatnál is több érem. Bevezetésképpen együtt számoljuk őket, de halkuló segítség nélkül is hétig jut el, az érmekbe meg már belemarkol.
Átmegyünk a nagyszobába, tágas a tér, míg előveszem a fényképezőgépet, kérés nélkül is táncra perdül, partnere egy játéknyuszi, forognak. Vélem, Nina egy zenét hall a távolból, vagy egy fellépésről és aztán meghajlással fejezi be: nevet, vége a kiselőadásnak.
Sokszor mondják, tanulás, kitartó szorgalom és még valami: a tehetség. A tudást az iskolától szerezzük meg és sokszor keservesen jutunk hozzá, a tehetséget azonban Istentől kapjuk. Ez tesz bennünket igazán erőssé. Talán a genetika, talán a szülői háttér is benne van. Nina anyukája táncstúdió vezető, balettet és táncot tanult, az apuka ismert labdarúgó. A mozgáskultúra alapjai ötvöződnek, szépség és erős akarat, hogy valamikor majd egyszer igazi táncos legyen.
Aztán egy kicsit félrevonul, a nyuszit molesztálja, aztán hirtelen felkapja és repül vele tovább.
Eszembe jut, perpetuum mobile, örökmozgó olyan hipotetikus gép, amit ha egyszer beindítunk, örökké mozgásban marad, miközben nem von el energiát a környezetétől és a belső energiája is állandó szinten marad. A „wiki” megállapítása tökéletes hasonmása Ninának, aztán lezuttyan elém, a nyuszi az ölében. Megszólítom, milyen élete van az óvodában, tudja, hogy milyen csoportos, és legalább tíz keresztnevet felsorol, akiket szeret és ők mind a barátai.
Az életmódja azonos az anyukával, edzés, amikor kell, munka, ahogyan kell. Itthon persze azt gondolnánk, leteszi a lantot és jön a szabadidő. De a szabadidőben is kitűnően feltalálja magát, látjuk a szülőkkel amikor az asztalnál beszélgetünk, igazán jól magában is elvan, illemtudóan nem zavarja a felnőtteket, újra egy figurába kezd, látszik, egy mozdulatsort visz végig.
Beszélgetünk. Azt mondja az anyuka, Nina lassan iskolába megy és változik majd a család élete. Már most átgondolják, ki, mit, miképpen csinál majd, mit ad le és miben vált, hogy alkalmazkodni tudjanak a változó körülményekhez. Összegzése ez mindannak, amikor a szülők a gyermek fejlődését, előremenetelét tartják már a legfontosabbnak. Mert az önzetlen lemondás és az áldozatvállalás is része a gyermek további fejlődésének. A jó anyagi körülmények nem minden. Azt mondják, a színpad kegyetlen hely. Sokat vesz el, és sokat ad. Tapsban, ismertségben, elismertségben.
Ma még nyilván nem tudjuk, hogy merre viszi sorsa Nina Bellát, túl kicsi még ahhoz, hogy ezt előre láthassuk. Aki egy táncsúdióban nő fel gyermekként, már bizonyos, hogy lesz köze a tánchoz, vagy a táncművészethez, úgy, hogy „még majd hallunk róla”.
A labdarúgó apuka szerette volna, hogy kisfia szülessen. De nem így lett. Nem lesz a gyerekből sztárfocista, lemondott róla, látva Nina sikereit és nézi a képeit, könnyes lesz a szeme. Báló Tamás és Báló Vivien gyermeke Nina, már most elindult egy úton.
Indulok hazafelé, azt mondják, nézzük meg a kertjük végében folyó Vajast. Sétálunk, vízpart, horgász, zöld és kék minden. Amilyennek lennie kell.
Dusnok, 2025. április 20., húsvét vasárnap. 16:50. +++